hétfő, február 26, 2018
Shanara
A tavalyi év egyik hatalmas meglepetése volt a számomra, amikor a Libri Kiadó jóvoltából folytatódott Az Alvilág Urai sorozat az ötödik kötettel - amely tetszett is meg nem is. Egy részről nagyon hosszú idő telt el a korábbi részek megjelenése óta, más részről pedig pont emiatt rengeteg minden mást is olvastam és sokat változott közben az ízlésem. Bárhogy is volt, úgy gondoltam, hogy a korábban kapott élmények és köteteken átívelő főszál miatt megéri a folytatás. Ami viszont csak nem akart megérkezni. Pedig az ötödik részben jobban érdekelt a hatodik kötet főszereplőinek szála, mint az aktuálisan középpontban lévő párocskáé. Később még azzal is szembesülnöm kellett, hogy a hetedik rész is hamarabb fog megjelenni, mint a soron következő kötet - aztán végül egyszerre kerültek a boltokba.
 |
| Értékelés: 8 pont a 10-ből (bár az elején még nem gondoltam volna) Kiadó: Libri Kiadó Kiadás éve: 2018. Kiadói sorozat: Insomnia Terjedelem: 492 oldal Fordította: Sóvágó Katalin Borító ár: 3.599,- Ft A mű eredeti címe: The Darkest Lie Sorozat: Az Alvilág Urai A sorozat kötetei és azok főszereplői: Előzmények: 1.) Éjsötét vágyak Maddox (Erőszak)/Ashlyn Darrow (ember) 2.) Éjsötét csók Lucien (Halál)/Anja (a Fejetlenség (kis)istennője) 3.) Éjsötét bosszú Reyes (Fájdalom)/Danika Ford (ember) 4.) Éjsötét hangok Sabin (Kétség)/Gwen (félig hárpia, félig angyal) 5.) Éjsötét szenvedély Aeron (Harag)/Olivia (angyal) Folytatás: 7.) Éjsötét titkok Amun (Titkok)/Haidee (halhatatlan Vadász) 8.) Éjsötét játszmák Strider (Vereség)/Kaia (hárpia) 9.) The Darkest Seduction 10.) The Darkest Craving 11.) The Darkest Touch 12.) The Darkest Torment 13.) The Darkest Promise Műfaj: paranormális, romantikus, mitológia |
Gideon egészen különleges harcos, még az Alvilág Urai között is annak számít, ugyanis felismer minden hazugságot és nem tud igazat mondani. Vagyis tud, de ebben az esetben iszonyatos kínokat kell kiállnia. Gideonba ugyanis a Hazugság démonát zárták az istenek. A Lordok fogságba ejtették Scarletet, aki pedig Lidércnyomás démonának őrzője. A halhatatlan nő azt állítja, hogy ő Gideon rég elveszett felesége. Sajnos a férfi mindebből semmire sem emlékszik, illetve csak néhány homályos emlék villan fel néha a fejében egy fekete szempárról.
Az előző kötetben nagyon és még annál is jobban felkeltette a kíváncsiságom a szerző Gideon és az ő titokzatos, elfeledett felesége iránt - tapsikoltam örömömben, hogy az ő könyvük lesz a következő. Készültem is rendesen, mert Gideon beszédét nem éppen a legegyszerűbb megérteni, lévén, hogy minden mondatának az ellenkezőjét kell értelmezni.
A történet nagyjából ott kezdődik, ahol az előző befejőzött: Gideon amit felgyógyult a sérüléséből a pincebörtön felé veszi az irányt és az alvó Scarletet magával viszi egy szállodába, ahol - úgy gondolja - könnyebb lesz közelebb kerülnie a nőhöz és megtudni annak titkát. Persze, hogy nem ment ennyire egyszerűen a dolog.
Jaj, de nagyon nehezen indul be ez a történet. Borzasztóan nyögvenyelős az eleje, amely hol az egyik helyiségben, majd egy másik szobában játszódik és csak Scarlet dühe, valamint Gideon nyögdécselős hazugságai töltötték meg az oldalakat. És éppen ez utóbbi volt a legnagyobb problémám: Gideon nagyon darabos mondatai, amelyek tagadása abban rejlett, hogy az állító mondat elé minden esetben odabiggyesztett egy "nem" szócskát. Ez a technika egyszerű mondatok esetében még működőképesnek is tűnt, de összetett mondatok esetében, ahol csak a mondat első fele tagadott, a második pedig állított, akkor igen nehezen volt értelmezhető a lényeg. Az értelmezhetőség mellett a gördülékenység is az alkalmazott módszer áldozatául esett. Aztán a történet vége felé azért kiderült, hogy Gideon alapvetően se nem beszédhibás, se nem szellemileg visszamaradott, mert amikor nem hazudik, akkor teljesen érthetően és folyékonyan beszél. És nekem ezzel is csak a problémám volt - igen, már megint -, mert aki több ezer éve hordozza magában Hazugság démonát és hazudik napi szinten, annak azért folyékonyabban kellene mindezt művelnie, nem pedig ilyen nyögvenyelősen. Vagy a fordítón fogott ki a dolog - bár remélem, hogy Sóvágó Katalin ennél azért rutinosabb -, vagy pedig a szerző vágta túl nagy fába a fejszéjét Gideon megszemélyesítésével. Bárhogy is történt, valami nagyon nem volt a helyén és ez bizony sokat rontott az olvasási élményen.
Az előző kötetben nagyon és még annál is jobban felkeltette a kíváncsiságom a szerző Gideon és az ő titokzatos, elfeledett felesége iránt - tapsikoltam örömömben, hogy az ő könyvük lesz a következő. Készültem is rendesen, mert Gideon beszédét nem éppen a legegyszerűbb megérteni, lévén, hogy minden mondatának az ellenkezőjét kell értelmezni.
A történet nagyjából ott kezdődik, ahol az előző befejőzött: Gideon amit felgyógyult a sérüléséből a pincebörtön felé veszi az irányt és az alvó Scarletet magával viszi egy szállodába, ahol - úgy gondolja - könnyebb lesz közelebb kerülnie a nőhöz és megtudni annak titkát. Persze, hogy nem ment ennyire egyszerűen a dolog.
Jaj, de nagyon nehezen indul be ez a történet. Borzasztóan nyögvenyelős az eleje, amely hol az egyik helyiségben, majd egy másik szobában játszódik és csak Scarlet dühe, valamint Gideon nyögdécselős hazugságai töltötték meg az oldalakat. És éppen ez utóbbi volt a legnagyobb problémám: Gideon nagyon darabos mondatai, amelyek tagadása abban rejlett, hogy az állító mondat elé minden esetben odabiggyesztett egy "nem" szócskát. Ez a technika egyszerű mondatok esetében még működőképesnek is tűnt, de összetett mondatok esetében, ahol csak a mondat első fele tagadott, a második pedig állított, akkor igen nehezen volt értelmezhető a lényeg. Az értelmezhetőség mellett a gördülékenység is az alkalmazott módszer áldozatául esett. Aztán a történet vége felé azért kiderült, hogy Gideon alapvetően se nem beszédhibás, se nem szellemileg visszamaradott, mert amikor nem hazudik, akkor teljesen érthetően és folyékonyan beszél. És nekem ezzel is csak a problémám volt - igen, már megint -, mert aki több ezer éve hordozza magában Hazugság démonát és hazudik napi szinten, annak azért folyékonyabban kellene mindezt művelnie, nem pedig ilyen nyögvenyelősen. Vagy a fordítón fogott ki a dolog - bár remélem, hogy Sóvágó Katalin ennél azért rutinosabb -, vagy pedig a szerző vágta túl nagy fába a fejszéjét Gideon megszemélyesítésével. Bárhogy is történt, valami nagyon nem volt a helyén és ez bizony sokat rontott az olvasási élményen.
Onnantól kezdtem élvezni a kötet olvasását, hogy feltűnt Amun, a Titkok démonának őrzőjének és Stridernek, akibe Vereség démonát zárták történetszála. Aeron ráveszi Amunt és William-et, hogy segítsenek neki, majd útnak indulnak a Pokolba, ahonnan ki akarják szabadítani Légiót, a kisördögöt, Aeron barátját, aki az előző rész végén ítéltetett örök kárhozatra. Strider eközben teljesen más úton indul el, mert beszélni akar a Kimondhatatlanokkal, csakhogy Vadászok szegődnek a nyomába és mindenféle életveszélyes kalandokba bonyolódik emiatt.
Azt kell mondanom, hogy a Pokolba látogató csapat és Strider egyszemélyes akciója sokkal érdekesebb volt, mint Scarlet és Gideon unalomba fulladó és sehová sem vezető beszélgetései.
Aztán amint a főszereplőknek sikerült túltenniük magukat az önnön fontosságukon, azért csak beindultak és érdekesebbé váltak az események: különösen, hogy az egyikük Rhea lánya, a másikuk pedig Kronosz csapatába tartozik és köztudott, hogy a Titánok királya és királynője egymás ellenségei. Mindez kiegészül még azzal, hogy belép a képbe Mnémoszüné, az Emlékezés titánistennője, aki egyébként Rhea nővére és Kronosz jelenlegi szeretője - szóval szépen bonyolódik a dolog. Innentől már nagyon élveztem a cselekményt, mert mind a három szál kifejezetten érdekes volt és az emlékek megváltoztatásának lehetőségével a tényleges valóság egyre messzebbre került, az álvalóságok és hazugságok száma pedig megsokszorozódott - nehéz volt eldönteni, hogy mi lehetett igaz a korábbiakban leírtakból, megtörténtekből és mi nem. Kifejezetten izgalmas és mozgalmas volt kibogozni a lényeget és a ténylegesen megtörtént eseményeket - bár, ha az olvasó figyelmes, akkor felfedezheti a szövegbeli ellentmondásokat, csak éppen az elején ezt írói gyengeségnek, elkövetett tévedésnek tartja és nem a történet részének.
Amíg Scarlet és Gideon a jelenben azért küzd, hogy megismerjék a saját múltjuk titkait, addig a szerző szépen felvezeti Amun és Strider történetét, egyre jobban elmélyíti a hatalmasok harcát, bemutatja Harag új őrzőjének küzdelmét, Galen mesterkedéseit és persze viszi tovább a sorozaton átívelő fő történetszálat, a Lordok és a Vadászok harcát, amibe most már az Angyalok is belekeveredtek. Amun, a Titkok démonának őrzője az, aki most a legjobban érdekel és nagyon örülök neki, hogy az övé lesz a következő kötet. Bár legalább annyira félek is tőle, mert úgy érzem, kezd általánossá válni, hogy mindig az aktuális főszereplők muzsikálnak a leggyengébben a róluk szóló regényben.
A pontozáson sokáig gondolkoztam, az eleje nagyon nem tetszett, a kötet második fele és a vége viszont nagyon. A kezdeti hibákat nem igazán tudom megbocsátani, de a többi része jó volt, ezért a középszerűből mégis csak felküzdötte magát a jó kategóriába a regény. Legközelebb azért jó lenne valami igazán és maradéktalanul élvezetes sztorit olvasni.
Azt kell mondanom, hogy a Pokolba látogató csapat és Strider egyszemélyes akciója sokkal érdekesebb volt, mint Scarlet és Gideon unalomba fulladó és sehová sem vezető beszélgetései.
Aztán amint a főszereplőknek sikerült túltenniük magukat az önnön fontosságukon, azért csak beindultak és érdekesebbé váltak az események: különösen, hogy az egyikük Rhea lánya, a másikuk pedig Kronosz csapatába tartozik és köztudott, hogy a Titánok királya és királynője egymás ellenségei. Mindez kiegészül még azzal, hogy belép a képbe Mnémoszüné, az Emlékezés titánistennője, aki egyébként Rhea nővére és Kronosz jelenlegi szeretője - szóval szépen bonyolódik a dolog. Innentől már nagyon élveztem a cselekményt, mert mind a három szál kifejezetten érdekes volt és az emlékek megváltoztatásának lehetőségével a tényleges valóság egyre messzebbre került, az álvalóságok és hazugságok száma pedig megsokszorozódott - nehéz volt eldönteni, hogy mi lehetett igaz a korábbiakban leírtakból, megtörténtekből és mi nem. Kifejezetten izgalmas és mozgalmas volt kibogozni a lényeget és a ténylegesen megtörtént eseményeket - bár, ha az olvasó figyelmes, akkor felfedezheti a szövegbeli ellentmondásokat, csak éppen az elején ezt írói gyengeségnek, elkövetett tévedésnek tartja és nem a történet részének.
Amíg Scarlet és Gideon a jelenben azért küzd, hogy megismerjék a saját múltjuk titkait, addig a szerző szépen felvezeti Amun és Strider történetét, egyre jobban elmélyíti a hatalmasok harcát, bemutatja Harag új őrzőjének küzdelmét, Galen mesterkedéseit és persze viszi tovább a sorozaton átívelő fő történetszálat, a Lordok és a Vadászok harcát, amibe most már az Angyalok is belekeveredtek. Amun, a Titkok démonának őrzője az, aki most a legjobban érdekel és nagyon örülök neki, hogy az övé lesz a következő kötet. Bár legalább annyira félek is tőle, mert úgy érzem, kezd általánossá válni, hogy mindig az aktuális főszereplők muzsikálnak a leggyengébben a róluk szóló regényben.
A pontozáson sokáig gondolkoztam, az eleje nagyon nem tetszett, a kötet második fele és a vége viszont nagyon. A kezdeti hibákat nem igazán tudom megbocsátani, de a többi része jó volt, ezért a középszerűből mégis csak felküzdötte magát a jó kategóriába a regény. Legközelebb azért jó lenne valami igazán és maradéktalanul élvezetes sztorit olvasni.
Posted in: 8 pontos,angyal/nefilim,Az Alvilág Urai,démon,Gena Showalter,Insomnia,könyvértékelés,Libri Kiadó,mitológia,paranormális romantika
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése