Cassandra Clare: A hercegnő (Pokoli szerkezetek 3.)

Vannak regények, amelyek világa beszippant, magával ragad, bármikor képes vagyok újra elmerülni benne és bármekkora mennyiségben élvezni a történetet, az eseményeket, a szereplők kalandjait, érzelmeik változásait.  A Végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek sorozatok nekem ezt az élményt adják. Mondom ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyok a regények hibáival, érzem a hiányosságaikat és több esetben a tökéletlenségüket, de akkor is... Az az igazi ragaszkodás és a feltétlen szerelem, amikor a hibáival együtt fogadunk el valakit, illetve jelen esetben inkább valamit.

Figyelem, bejegyzés a sorozat első két kötetének cselekményére vonatkozóan spoileres információkat tartalmazhat!

Árnyvadászaink életének egyszerűsödnie kellene, de ehelyett egyre csak bonyolódik a helyzet. Will féltve őrzött titkára és korábbi viselkedésének okára ugyan fény derült és bár a fiút mintha kicserélték volna, mégsem olyan felszabadult, mint lennie kellene. Tessa meghozta a döntését és most boldog menyasszonyként az esküvőjére kellene készülnie, de mégsem felhőtlen az öröme. Úgy néz ki, hogy egyedül Jem az, akire ez a hirtelen jött szerelem és boldogság kedvező hatással van. Vagy ez csak a látszat? A baljós jelek ismét csak sokasodni kezdenek az Intézet és a lakói körül. Charlotte és Henry vezetése az Intézet élén továbbra sem biztos. Cecily, Will húga próbálja megtalálni a helyét a többiek között, az árnyvadászok világában, de ez sem megy zökkenőmentesen. Mindezek mellett még a Lightwood család háza táján is sokasodnak a problémák.

"A POKOLI SZERKEZETEK KÖNYÖRTELENEK.

A POKOLI SZERKEZETEK KÉRLELHETETLENEK.

A POKOLI SZERKEZETEK SZÁMOLATLANOK.

A POKOLI SZERKEZETEK SOHA NEM FOGYNAK EL."

Már amikor belekezdtem a sorozatba, akkor is tisztában voltam azzal, hogy lesz majd benne kötelező szerelmi háromszög és ebből következően rengeteg érzelem és persze a szokásos nyűglődés. Az első kötetben még inkább cselekmény és a karakterek bemutatása ragadt magával, az érzelmek finoman meghúzódtak a háttérben és csak néha vették át az irányítást. A folytatásban is volt még bőven akció és történés, de már lényegesen nagyobb mennyiségű lelkizés szakította meg a mozgalmasságot, ugyanakkor ez sem volt ellenemre, mert mindez hihetetlen mértékű feszültséget eredményezett. Az előzményekben megalapozott érzelmek, illetve a hozzájuk kapcsolódó problémák kiteljesedésére ebben a kötetben került sor, amely azt eredményezte, hogy a hosszabb terjedelem ellenére mégis kevesebb a tényleges cselekmény, az egyensúly eltolódott a nyűglődések irányába. Ó, jaj, Cassie, hát mit műveltél te a szereplőiddel... és az olvasóiddal? Miért kellett ezt csinálnod?

"- (...) A Klávéra jellemző valamiféle hűvösség, az igaz. Te viszont olyan vagy, mint az ókori hősök. Mint Akhilleusz vagy Iaszón.- Akhilleuszt mérgezett nyíllal ölték meg, Iaszón pedig magányosan halt meg a saját korhadó hajóján. Ez a hősök sorsa. Az Angyal a megmondhatója, miért akar bárki is az lenni."

Az előző rész eseményeinek egyenes folytatásai és következményei voltak a kötetben szereplő történések és érzelmi megnyilvánulások. Borítékolni lehetett a cselekményeket és bevallom, hogy egy-egy ritka kivételtől eltekintve, nem is igazán ért meglepetés, gyakorlatilag azt olvastam, amire egyébként is számítottam.

"Azt akarom, hogy mindketten boldogok legyetek. Mégis, amikor az oltárhoz vonulsz, hogy örökre összekössétek az életeteket, a szívem szilánkjaiból kirakott láthatatlan ösvényen fogsz járni, Tessa. Az életemet is feláldoznám, akár a tiedért, akár az övéért. Az életemet is feláldoznám a boldogságotokért."

A kialakult reménytelen helyzetet (mert a szerelmi háromszög számomra mindig az), csak tovább kuszálta, hogy a két fiú nagyon jó barátja egymásnak, sőt mi több, a parabatai szertartás miatt még annál is szorosabb kötelék fűzi össze őket. Jem betegsége sem igazán segítette elő az események kedvező alakulását, titokban meghozott döntése pedig csak siettette a végkifejlet eseményeit. Nem igazán tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire bosszantott ahogy Jem körül mindenki lábujjhegyen járkált és mindenki csak az ő érzéseire volt tekintettel, feláldozva érte a sajátjait. Tessa majd eleped Will után, de Jem az, akinek a kezét odaígérte és ezért képes háttérbe szorítani a benne tomboló érzéseket, még akkor is, ha tudja, hogy Jem ideje véges és az elhatározása alapján még azután is ehhez fogja tartani magát, ha Jem ideje  lejár majd. Will gondolkodása kísértetiesen megegyezik a lányéval, neki is Jem az első, a saját érzéseit igyekszik elfojtani. Egyetértek azzal, hogy a korábban meghozott döntést figyelembe kell venni és a lelki társ emlékét őrizni kell, de talán nem ilyen mértékben. Túl sok, nekem túl sok volt ez a feltétlen önfeláldozás, az önként vállalt szenvedés mennyisége, de leginkább az időtartama, amelyre előzetesen készültek az érintettek.

"A legtöbben szerencsésnek mondhatják magukat, ha csak egy nagy szerelem akad az életükben. Te kettőt is találtál."

Az érzelmek ilyen mértékű előtérbe kerülése és a Jem körül történt, mindenképpen elkerülhetetlenné váló események kétségtelenül belassították a regény cselekményét. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a háttérben tovább zajlanak azok az események, amelyek szálai szintén lezárásra várnak. A Lightwood család elkerülhetetlenül száguld a végzete felé, a két testvér közül az egyik már meghozta a döntését, de most a másik is válaszút előtt áll. Mortmain továbbra is ravaszul szervezkedik a háttérben, úgy tűnik mindig legalább két lépéssel az árnyvadászok előtt járva és olyan helyzetekbe hozva őket, amelyből csak fájdalom és veszteség árán lehet tovább lépni. Az eddig olyan szimpatikus konzul is furcsán kezd viselkedni és ennek Charlotte látja kárát.

"Az élet bizonytalan valami, de akad benne néhány pillanat, amit az ember sosem szeretne elfelejteni; amit szeretne bevésni az emlékezetébe, hogy aztán bármikor elővehesse, mint egy könyv lapjai között préselt virágot. Hogy megcsodálhassa, és újra meg újra elmerenghessen rajta."

A sok cselszövést, a lelki problémák tömkelegét csak ritkán szakítják meg a kifejezetten mozgalmas események, csaták és támadások, viszont akkor lényeges, sorsfordító pillanatoknak lehetünk tanúi. Mindezek mellett olyan lényeges dolgokra is fény derül, amelyekkel érthetővé válnak a múlt titkai, illetve egyes tettek következményeivel a későbbi trilógiában, a Végzet ereklyéi regényekben ismét találkozhatunk majd. Teljessé válik Mortmain története, feltárul a pokoli szerkezetek és a mechanikus angyal körüli rejtély, végre fény derül Tessa múltjára is, valamint elkészül az a portál, amely későbbiekben fontos szerepet fog majd játszani.

"Mikor történt, hogy te lettél a vakmerő, én meg az óvatos? Mióta kell nekem megvédenem téged önmagadtól? Mindig te vigyáztál rám..."

Üdítő élmény volt a két fiú barátságáról, a parabatai szertartásról, illetve ezek következményeiről és hatásairól olvasni, mert mindezzel érthetővé vált az a ragaszkodás, amely a két fiatalt összekötötte. Egy ügyes csavarral az írónő egyéb helyzetben is felhasználta ezt magyarázatként, de engem nem sikerült teljes mértékben meggyőznie. Nagyon megindító és lényeges volt a két fiú első találkozásáról olvasni.

"A szavak képesek megváltoztatni bennünket."

London, Blackfriars híd

Határozottan jót tett viszont a történetnek, hogy több nézőpontból követhettem végig az eseményeket, ugyanakkor nagyon nem tetszett, ahogy egyes szereplők szálait nem a megfelelő időben zárta le a szerző.

"Túl kell élni az elviselhetetlent, és már el is viselted. Ez minden."

Ami végleg kiakasztott, az a befejezés. Annyira, de annyira szerettem ezt a trilógiát, a szereplőit, a komorságát, a titkait, úgy összességében mindent, de ez a szirupos, mérhetetlenül rózsaszín és kissé talán értelmetlen befejezés nagyon nem illett a megelőző eseményekhez. Miért kellett ez? Mi értelme volt? Értem én, hogy az írónő le akart zárni mindent, el akart varrni minden szálat, de ezt akkor is túlzásnak tartom. Olyan érzésem volt, mintha egyfajta kényszer hatására írta volna meg a befejezést olyannak, amilyen az végül is lett. Több szempontból fölösleges és több szempontból értelmetlen események sora olvasható az utolsó fejezetben, amelynek előzményei már az utolsó 100-150 oldalban is nyomon követhetők.

"Az élet egy könyv, és még vagy ezer oldalt nem olvastam el belőle. Veled szeretnék elolvasni belőlük, amennyit csak lehet, mielőtt meghalok..."

Végkövetkeztetés: ez a könyv nyugodtan lehetett volna olyan 80-100 oldallal rövidebb és akkor méltó befejezést kap ez a csodálatos történet, nem fullad ragadós szirupba az egész. Sajnos ezzel a végkifejlettel az én szememben a sorozat leggyengébb darabja lett ez a kötet és emiatt végtelenül dühös vagyok. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy vannak kedvenc részeim, amelyeket bármikor szívesen olvasok el ismét (ha eddig nem derült volna ki, akkor megsúgom, hogy Will párti vagyok) és rengeteg csodálatos idézettel lettem gazdagabb - a sors fintora, hogy pont a sokat kritizált érzelmes részekből kerültek ki a legszebb mondatok. Talán pont a sorozat miatti rajongásom az oka, hogy ebben a bejegyzésben a szokásosnál lényegesen több idézet. Ugye elnézitek nekem? :) 

"Minden találkozás búcsúzáshoz vezet, és ez így lesz, amíg világ a világ. Minden találkozásban benne van az elválás szomorúsága, mint ahogy minden búcsúban benne van egy kevés a találkozás öröméből."

Búcsúzom ettől a sorozattól, de tudom, hogy fogunk még találkozni.  Jó érzés, hogy a kötetek ott várnak rám a polcon és ha úgy adódik, akkor értük fogok nyúlni, leemelem őket és újra hagyom magam elvarázsolni.  

Értékelés: 7/10

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 496 oldal

A mű eredeti címe: Clockwork Princess - The Infernal Devices

Fordító: Kamper Gergely

Teljes ár: 2.999,-/3.999,- (puha borító/keménytáblás)

Sorozat: Pokoli szerkezetek

Előzmény: Az angyal, A herceg
További, a világban játszódó regények: Csontváros, Hamuváros, Üvegváros, Bukott angyalok városa, Elveszett lelkek városa
Forrás: magánkönyvtár (vásárlás, 2013.)

Posted in: 7 pontos,angyal/nefilim,Cassandra Clare,démon,könyvértékelés,Könyvmolyképző,Pokoli szerkezetek,Vörös pöttyös,YA fantasy